Talán a szerelem csak akkor jön, ha nincsenek benned elvárások. 

Ha nem akarsz, ha nem képzeled el, hogy milyen lesz, csak hagyod, hogy megtörténjen

. Van még tovább, van még több is annál, mint amit el tudsz képzelni. 

Van, létezik, csak merned kell megnyitnod magad és befogadni, elfogadni, érte nyúlni, és bizony viszonozni. Azt is tanulni kell.

 Merni ugyanazt az élményt adni a másiknak, amit ő ad, és bízni benne, hogy arra van szüksége, amit kap. 

Ez az igazi kihívás. Adni és kapni.

 Hasonlót, ugyanazt, érzéseket, törődést. 

Az emlékek, amik egykor az életet jelentették, az idővel egyre jobban halványulnak,
de így van ez az érzésekkel is...
 és pont ez a tudat igenis, ami nagyon megrémiszt.

Az utóbbi időben volt minden. Voltam boldog, szomorú, kiégett, üres, hiperaktív, szerencsés, szerencsétlen, sajnálkozó, nemtörődöm, felelőtlen, gonosz, szívtelen, vak, embertelen, hazug, önző, követelőző, és még sok más. Nem bántam meg semmit. Boldog voltam, hiszen ismét minden úgy látszott, rendbe fog jönni. De ugyan már! Nem is értem, hogy képzelhettem ilyet. Nem hiszek semmiben sem. Senkiben sem. Csak élni szeretnék. Elegem van a sok sötétségből, az emberekből, a hazugságaikból, a nemtörődöm viselkedésükből, hogy mindenkinek csak saját maga számít, hogy mindenki megváltozik, és a többi... Nem érdekel. Nem akarok szomorú lenni, nem akarok még többet bőgni emberek miatt. Nem is itt kellene lennem. Nem akarok üres lenni, nem akarok aggódni, nem akarok szívtelen lenni többször, én boldogan akarok élni, ameddig tehetem.