Az élet megtanított arra, hogy mikor harcoljak valakiért, és mikor álljak félre. 

Megtanított, hogy mikor a legfontosabb döntéseket hozom, döntsek jól! 

Az élet azt is megmutatta, hogy sok embert elvesztek, és sok embert el kell majd engednem, akiket szeretek, de erősnek kell lennem. 

Idővel begyógyulnak a sebek, mert aki elment, az nem jön vissza.

Nálam ez valahogy másképp alakult. Engem az élet csak remélni tanított meg. 

Remélni azt, hogy felismerem majd, mikor kell harcolni, s félreállni. 

Remélni, hogy jó döntést hozok, mikor döntést kell hoznom. 

Remélni, hogy akit elvesztek, annak jobb lesz, és én majd erős tudok maradni, hogy továbblépjek, és csak a jó emlékeket őrizzem meg.

 És remélni azt, hogy a sebek idővel tényleg begyógyulnak!

Nem mindig könnyű, és senki sem mondta, hogy az lesz. Az élet majd nagyon sokszor próbára fog tenni úgy, mint mindenki mást, és csak rajtad fog múlni, hogy győztesként vagy vesztesként kerülsz ki a csatából. 
Sose felejtsd el, hogy kudarc, a csalódás sosem volt szégyen... a szégyen az, ha megtörsz, és feladod!

Bármi megtörténhet. Az is, hogy sikerül, az is, hogy nem. 
Az is, hogy az utadon vagy, az is, hogy nem. 
Az is, hogy minden félresiklik, meg az is, hogy szép lassan, de biztosan összeállnak azok a kockák, amik boldoggá tesznek. 
De ahhoz, hogy az életedet élhesd, azt, amire születtél, áldozatot kell hoznod.
 Nem nehéz, semmi bonyolult sincs benne: fel kell vállalnod magad, és merned kell igent mondani az útra, arra, amit a magadénak érzel.
 Csatástul, veszteségestül, összeomlásostul, ugyanis ahogy a mondás tartja, “akadályokon át a csillagokig” - a csillagok távol vannak. 
Bármikor jöhet egy vihar, ami az oda tartó útról letaszít. 
De tudod mit? Tegye meg. Tegye meg milliószor, törjön darabokra mindent körülötted, de ne add fel. Semmi áron se add fel, menj tovább, tedd a dolgod, mert egy életed van, és ha tényleg csak ez az egy van, miért ne csinálnád azt, amit szeretnél?