.. lesz, amikor a semmiből kerül elő. Meglátod, és nem érted. 

Nem érted, hogy eddig hogy gondolhattad, hogy az életed teljes. Nem. Nem volt az. 

Az a tekintet teszi azzá. Az, amelyik úgy néz rád, hogy elhiszed, valójában tényleg nincs lehetetlen. 

Az, ami minden kaput megnyit előtted csupán azzal, hogy hitet áraszt. Van ilyen.

 De tudni kell elengedni. Meg kell tanulni bízni abban, hogy amikor el kell jönnie el fog jönni. 

Ha ő, akkor ő, ha nem, akkor nem. 

De legalább az Élet minden alkalommal bizonyítja, hogy vannak még lángok. 

Olyanok, amiket mások meg sem tapasztalnak.

 Teljesen mindegy, hogy egyetlen órára, vagy évek tucatjára kapod meg. 

Csak az számít, hogy legyél jelen a pillanatban, és élvezd.

 Vedd el azt, amit ad, és add azt, amire szüksége van. Tudod.

 Ha hozzád van kötve, akkor akármit csinálsz, úgyis visszatér.

Néha csak el kell fogadnod, hogy mennyi van az életedben ott, ahol most épp tartasz. 

Minden lépéshez tartozik valami.

 Valami jó, valami álom, valami csoda, ugyanakkor valami hiány, valami tragédia is.

 Van az az út, amiért áldozatot kell hozni - meg persze elég felnőttnek lenni ahhoz, hogy hiszti nélkül elfogadd. Mindennek ára van. 

Van olyan, hogy először össze kell raknod a saját életedet, megvalósítani az álmaidat, meg hasonlók, és csak utána jöhet a másik az életedbe. Addig nem.

 De tudod mit? Inkább legyen így. 

Teremts sziklákat magad köré, olyanokat, amik biztosítanak arról, hogy minden rendben lesz, hiszen védve vagy és megtartanak. 

A sziklák ugyanakkor veszélyesek. Akárki nem mássza meg őket, de ez nem baj.

 Egyáltalán nem az. Adj hálát értük, ugyanis nem kell mindenkinek megmásznia, csak az jusson át rajtuk, akinek valóban ott a helye. 

Aki valóban komolyan gondolja. 

A lelkednek van egy része, amit bár lehet, hogy nem érzel mindig, de ott van. Olyan, hogy felkelsz, dolgozol, alszol, barátokkal vagy, szóval éled az életed, de semmi. Nem érzed, nem fáj. Aztán történik valami, te meg összeroppansz. Azt hiszed, hogy nincs baj, aztán meg kiderül, hogy mégis. Mégis van mélypont, mégis van gyengeség, mégis van valami, ami fáj még akkor is, amikor azt gondolod, hogy minden a legnagyobb rendben. Néha csak sajogat, máskor meg beleőrülsz, annyira fáj. Nem látod mindig, de vannak percek, amikor érzed. Érzed, hogy beleszakadsz, na olyankor semmilyen hit sem képes áttörni a fájdalmat, csak az, ha szembenézel vele. Az érzésekkel. A fájdalommal, azzal, hogy mi bánt, és megéled, feldolgozod, átéled. 

Gondolhatod, hogy könnyű, de tévedsz. Nem az. Pontosan azért lesz nehéz, mert megtévesztő, ugyanis kitalálni, hogy mi az oka, na az az igazi harc. A csata, az, amiben bizony vér is fog folyni. Hányszor, de hányszor hittem azt, hogy majd én érzek végre valamit, aztán meg kiderült, hogy csak szeretethiány. Ennyi. Csalódás magammal szemben is, meg az élettel szemben is, hogy miért nem megy. Vannak dolgok, amik sokkal sorsszerűbbek, bonyolultabbak. Érzések, vagy csak hamis ábrándok, fene tudja mi a különbség a kettő között. Én legalábbis évek óta ezzel csatázom. Mert van olyan, hogy jön valaki, aztán egy másik, meg még egy, és úgy érzed, mind megmozgat, csak épp más miatt. Aztán elkezdenek kiesni a kosárból, mert ahogy telik az idő rájössz, valójában egyiknek sincs köze hozzád. Akkor mégis mi köt hozzájuk? Szeretethiány? Vagy egyszerűen csak annyira a negatív dolgokra vagyunk kondicionálva, hogy kell az önsanyargatás, hogy miért nem kellünk a másiknak? A fene tudja. Közben meg ha egy picit is belegondolunk látjuk, hogy a másiknak köze sincs hozzánk, és az egész szitu már megint lecke, egy amolyan borzasztóan nehéz. Arról tanít, hogy mennyire fogadod el magad, és vajon meginogsz-e a saját értékességedbe vetett hitedben csak azért, mert a másiknak nem kellesz? Ilyenkor kell egy picit hideg fejjel gondolkozni és megállni. Tudni, hogy mire miért kattansz nagy áldás, ugyanis így aztán könnyedén el is tüntetheted azt, ami fáj, vagy megóvhatod a másikat valamitől, amire nem biztos, hogy szüksége van.

Sorsa mindenkinek van, de csak annak jönnek a csodák meg a bevonzás, meg az igazi siker, a boldogság, aki az útján van. Néha csak elég körbenézni, kiábrándító, hogy mennyi ember él úgy, mint egy zombi. Reggel felkelnek, elmennek dolgozni, és megelégednek azzal, ami van. Eldöntik, hogy ez nem lehet ennél több, és meg sem adják neki az esélyt, hogy több legyen. De ha mersz a szívedre hallgatni, mert igazából tényleg csak arra kell, és kérdés nélkül megteszel mindent, amit súg – nem lesz könnyű -, akkor bizony lesz Sors, meg véletlenek, meg vonzás törvénye, meg minden.

.. Hiszen egy perc is sokat számít. Egy perccel előbb találkozni, egy perccel előbb elindulni, egy perccel előbb kilépni az ajtón. Csak egy perc, mégis gyakran csak egy percen múlik minden, azon, hogy mersz-e az érzéseidre hagyatkozva élni, és menni utánuk bármi áron.. Akkor bizony betoppannak a csodák, a boldogság, meg minden. De addig, amíg csak azt tudod hajtogatni, hogy “pedig éreztem”, és mégsem cselekszel az érzéseid szerint… Nos, addig ne várj semmit. Tök felesleges.

Egy öreg indián egyszer ezt mondta az unokájának:
-Fiam, mindenki lelkében két farkas harcol.
Az egyik farkas gonosz.
Ő a düh, irigység, rosszindulat, hazugság.
A másik farkas jó.
Ő a szeretet, öröm, béke, kedvesség és igazság.
A fiú elgondolkodott, és megkérdezte: 
-Nagypapa, melyik farkas az erősebb?
Az öreg ezt felelte:
-Az, amelyiket eteted.

Bele lehet szakadni, összetörni, darabokra, meg azt is lehet mondani, hogy gyerünk tovább, 

mert majd lesz, akinek elég leszel. 

Egyik sem egyszerű. 

Mindkettőbe bele lehet egy picit halni, egy órára, vagy többre, de valami mindig kell, hogy vigyen előre. 

Tovább.

 Valami, ami nem hagyja, hogy esténként álomba pityeregd magad, vagy feladd.

 Fogadd el. Nem könnyű. Sőt, nehéz.

 Nem agyalni, lenyugodni, hagyni, hogy történjen minden, talán néha ez a legnehezebb - 

na meg persze kimondani, elmondani, azt, ami mélyen van, legbelül, ami bánt, ami felőröl, az, amit képtelen vagy szavakba önteni. 

Az igazi érzelmeket nem kell tudnod befolyásolni, mert azok csak úgy jönnek.

Nem kérdezik, hogy akarod-e őket, vagy sem, kopogtatós nélkül törik rád az ajtót, te meg nem tudsz ellenük mit tenni. 

De gondolhatod, hogy nem így van. 

Tök mindegy. 

Egy dolgot meg kell értened: nem siettetheted az Életet. 

Türelmesnek kell lenned vele.

 Ha ezt képes vagy felfogni idővel majd eljutsz arra a pontra, ahol semmit sem akarsz siettetni.

 Ahol minden jó úgy, ahogy jön. 

A tempója nem lesz lassú, nem lesz gyors, csak akkor fog érkezni, amikor érkeznie kell.

 Neked csak meg kell tanulnod nyugodtnak lenni, elvárások nélkül élni. 

Úgy, hogy nem döntöd el, hogy neked majd mi lesz a jó, ugyanis az Élet sokkal jobban tudja, hogy mi visz előre az utadon. 

De ha nem hiszel neki, szép kis pofonokat kapsz majd tőle. 

Nem direkt, nem azért, hogy belehalj, csak azért, hogy megtanuld hagyni azt, amit hagyni kell. 

Ugyanis képzeld, vannak dolgok, amibe tényleg nincs beleszólásod, és soha nem is lesz.

Tudod mit. Ne akard mindenkivel jól érezni magad.

 Nem kell.

Nincs szükség képmutatásra. 

Akivel nem tudsz azonosulni, azzal nem tudsz, és kész, ne is őrlődj rajta. 

Ne erőltesd, majd ahol jól kell érezned magad, ott jól fogod. 

Ahol figyelnek rád, ott te is figyelsz másokra. 

Ahol ragyognod kell, ott ragyogni fogsz. Ennyire egyszerű ez. 

De amíg vannak emberek, akik mellett önfeledten kiléphetsz magadból, na addig nem kell aggódnod.